Mit keres a cselekvés a hit ébredésében?

Igehirdetés Nagyalásonyban és Dabronyban, hatvanad vasárnapján, 2016. január 31-én.

Alapige:
Ézs 55,6-11

Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani. Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál. Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.

A kép forrása itt található

Egy héttel ezelőtt beléptünk böjt „előszobájába”. Igehirdetési igéink is összekapcsolódnak ebben az időszakban: múlt vasárnap az volt a központi gondolat, hogy „Mit keres az értelem a hitben?”. A mai pedig így hangzik: „Mit keres a cselekvés a hit ébredésében?”

Múlt héten Jeremiás prófétát olvastuk, ma Ézsaiás prófétával folytatjuk. Az ő könyvének kontextusa az ún. babiloni fogság. A rutinos igehallgatók tudják, de a kevésbé rutinosak számára hadd

álljon itt, hogy mit jelent ez. Amikor a Babiloni Birodalom lerohanta Izráel népét, sokakat fogságba hurcoltak. Hosszú, sok évtizedes fogság volt ez. A hódítók logikája az ún. „lefejezés” volt, vagyis a nép fejét, a vezető réteget deportálták saját országukba. Nem voltak börtönbe zárva, szabadon éltek, dolgoztak, házasodtak. Modern kifejezéssel úgy mondanánk, hogy ideológiai fogság volt ez. Az otthon maradt nép fölé pedig a saját vezetőiket ültették.

Igehirdetési alapigénk ebben a fogságélményben születik meg. Elfáradtak már lelkileg a hosszú, több emberöltőnyi várakozásban. Ennek a nyomorúságában szólal meg a prófétai hang, és beszél arról, hogy ne vonuljanak passzivitásba emiatt. Igenis aktívan, cselekvően éljék meg hitüket! Keressék Istent, hívják őt segítségül újra és újra, és ha letérnek a megfelelő útról, akkor mindig térjenek vissza oda.

Az emberi értetlenségnek pedig gyönyörű bíztatást mond: „Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” Ez nem degradáló, lekicsinylő kijelentés. Ellenkezőleg. Azt mondja el, hogy Isten mindig sokkal jobbat és nagyobbat készít el nekünk, mint amit mi egyáltalán el tudunk képzelni. Ez a terv készen van az ő részéről. Hogyha viszont mi passzivitásba vonulunk vele kapcsolatban, letérünk az útjáról, nem keressük őt és nem hívjuk segítségül, akkor elveszítjük azt, ami nekünk van elkészítve.

Nézzük meg ezt egy példa nyomán! Mi, magyar evangélikusok, a legtöbbször térdelve úrvacsorázunk. Az ostyát és a bort a lelkész adja nekünk. Azt fejezzük ki ezzel, hogy Isten adja ezt a találkozást és lelki táplálást. Mondhatnánk úgy is, hogy passzívak vagyunk az úrvacsorázás alatt. Azonban ez csak látszólagos! Nagyon is aktívnak kell lenni! Ha valaki lehajtja a fejét, nem lehet úrvacsorát adni neki. Ugyan ez történik, ha nem nyitja ki a száját, nem jön elég közel, vagy felül kapaszkodik a korlátban, és nem fér oda a kezétől a kehely a szájához. De a legjobb példa talán az, hogy megesik néha, hogy valaki kinyitja ugyan a száját a borhoz, de elfelejt nyelni közben. Ilyenkor a bor egy része szó szerint kifolyik a szájából.

Az úrvacsorázásban csak az passzív, hogy a kegyelmi részét nem én végzem. A többihez viszont nagyon is aktívan kellek. Ott kell lennem, ki kell mennem az oltárhoz, készségesnek és figyelmesnek kell lennem, hogy a lelkész oda tudja adni a számomra. Hogyha nem teszem, hiába van elkészítve a számomra, a passzivitásom miatt csak átfolyik az életemen, és nem tud megmaradni bennem.

Ugyan így vagyunk a hit ébredésével is. Akár az első alkalomról van szó, akár sokadikról. Passzív eseménynek gondoljuk. Olyannak, ami vagy jön, vagy nem. Vagy adatik, vagy nem. Ha jön, elfogadjuk, ha nem, akkor nem mi tehetünk róla. Ahogyan az úrvacsorázás csak látszólag passzív, úgy a hitre jutás is ilyen. Passzív rész persze az, hogy nem tudok önmagamtól, Isten ajándéka nélkül hitre jutni. De attól még készségesnek is figyelmesnek kell lennem, hogy az ajándéka ne csak átfolyjon rajtam, hanem meg is maradjon bennem.

Mindezt az ige mutatja meg nekünk. Ezt írja Ézsaiás: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani.”

Két gondolatra, két témára tudjuk osztani ezt a prófétai szót. Az egyik az, hogy keressük és hívjuk segítségül az Urat. Bár magyarul furcsán hangzik, jelentésében mégis gyönyörű az, amit a héber szöveg megmutat. A „keressétek” kifejezés úgy is fordítható, hogy „vegyétek igénybe”. Valóban különös lehet, hogy igénybe vesszük Istent, de értsük jól! Amíg közel van, addig adott a lehetőség arra, hogy hozzá forduljunk. Karnyújtásnyi közelségre van tőlünk, hogy hozzá forduljunk. De ha nem nyújtjuk ki a karunkat, hiába lehetne a miénk, lemaradunk róla.

Adott számunkra az imádság, a bibliaolvasás, az istentisztelet, az igehirdetések, lelkigyakorlatok és más alkalmak lehetősége. Isten ezt úgy mondja igénkben, hogy ő elküldi igéjét hozzánk. Igéje pedig elvégzi munkáját. Megszólal, hallatszik és hat. Nem tér vissza hozzá üresen. Aki aktívan cselekszik azért, hogy részese lehessen, annak az életében ez a mag gyökeret ver és termést hoz. Aki azonban nem veszi igénybe, hanem passzív szereplője csak, annak átfolyik a fülén, az agyán, a szívén, és így az életén.

A másik gondolat a prófétai szóból az út képéhez kapcsolódik. Aki hamis útra tért, térjen le róla, és forduljon vissza a megfelelőre. Valamikor tavaly egy igehirdetés keretében már végiggondoltuk ezt. Az a kép hangzott el akkor, hogy olyan ez, mint amikor valaki autót vezet. Folyamatosan igazítani kell a kormányon. Nem elég annyi, hogy elindultam otthonról, és megyek egyenesen. Igazítani kell a kormányt az út kanyarulataihoz – kisebbekhez és nagyobbakhoz –, és erős széllökések esetén még az ellenkormányzáshoz is.

Ugyan ezt jelenti az útról való letérés a hittel kapcsolatban. Nem elég egyszer elindulnunk, hogy mi akkor hívőkké lettünk. Az életünk és mindennapjaink kisebb és nagyobb kanyarulataihoz, kereszteződéseihez és az ellenszélhez is hozzá kell igazítanunk az Istennel való kapcsolatunkat. Luther ezt mondja napi megtérésnek. Naponta újra és újra vissza kell térnem a megfelelő útra, ahol Istennel vagyok. Amint nem kormányzok jól, vagy egyáltalán nem kormányzok, életem kukoricásában kötök ki.

Mondhatnánk úgy is, hogy aktívan figyelnünk kell életünk kormányzásánál. Ugyan úgy, ahogy az előző prófétai gondolatnál azt mondtuk, hogy aki csak passzívan él az igével kapcsolatban, annak hiába hangzik. Átfolyik az életén. Nem marad meg nála.

Végül a magvető történetén – az oltár előtti olvasmányon – keresztül is lefordítjuk ezt a gondolatot (Lk 8,4-15). Amilyen földbe esik az ige, annak megfelelően tud termést hozni. Aki cselekszik az élő hitéért, az a történettel élve megfelelő termőtalajt választ az ige magjának, és elő is készíti a földet. Aki azonban csak passzív (engedi, hogy átfolyjon az életén az ige, és nem kormányoz az útnak megfelelően), annál az útfélre, sziklás földre, vagy tövisek közé esik. Jön és megy nála az Istentől kapható áldás, kegyelem és megváltás. Nem marad nála maradandóan.

Szeretett testvéreim! Múlt héten láttuk, hogy az értelem is szerepet játszik a hitben. Nagyon is. Ma pedig végiggondoltuk, hogy nem passzivitásra, hanem aktív cselekvésre szeretne indítani bennünket. Isten útjai sokkal magasabbak a mi útjainknál, gondolatai pedig a mi gondolatainknál. Vagyis sokkal „magasabbat”, sokkal jobbat készített el nekünk. Ő adja az ajándékot. Az ő kegyelme, hogyha életünkben először, vagy sokadjára hitre jutunk. De a mi készségünk és cselekvésünk, hogy előkészítjük-e számára a megfelelő talajt. Ámen.